Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A gyógypedagógia demenciája napjainkban

 A gyógyító pedagógia demenciája napjainkban

 

         A gyógyító pedagógia, vagy a szó rövidítéséből származó, és ismertebb „gyógypedagógia”, valamivel több, mint egy évszázada a magyar tudomány egyik leghíresebb, és legismertebb szakterülete volt. Kiváló tudósok, egész Európát megelőzve ismerték fel azt a tényt, hogy valamit tenni kell azokkal a gyermekekkel, illetve felnőttekkel, akik valamilyen, főként organikus eredetű -(később rájöttek, hogy súlyos szociális, vagy pszichés eredetű is lehet)- ok miatt egy minőségi lépcsőt lefelé átlépve, mások, mint a többiek, vagy testi, érzékszervi fejlődésük súlyosan sérült. Ezek a gyerekek, később felnőttek, magukra hagyva fokozott problémákat, nehézségeket okozhatnak a társadalomnak, azt nagy költségekbe verve, de megfelelő szakszerű, és komplex segítségnyújtással nem csak az érintettek életminősége javítható, de a társadalom számára hasznos, vagy legalább kevésbé költséges szintre fejleszthetőek.

         A területet érintő tudományokból az orvostudományból, ami komplexitásában bővülhet a biológiai tudományterület más érintőlegesen érintett területeivel, a pszichológiából, ami intenzív fejlődésen átesve jelentős segítséget tud nyújtani ezen a szakterületen, a pedagógiából, ami az emberformálás módszertani eszközeivel leginkább rendelkezik, ráadásul az érintett gyerekek esetében a segítségnyújtás időszaka egybe esik az iskoláskor időszakával is, és később a szociológiából, ami az érintettek környezetét és a környezethez való viszonyát képes meghatározni, született meg ez a különleges szintetizáló tudomány.

         A gyógypedagógia négy fő pillére többnyire egy négylábú asztalhoz hasonlított, ami jól működött, ha mind a négy szakterület egyenlő súllyal vett részt a szintetizált új tudományban, de billegett, ha egyik, vagy másik alappillére túlsúlyba került.

         Hosszú évtizedek után kiépült egy komplex ellátó rendszer, ami a születéstől a halálig végigkísérte a rászorulót, úgy hogy nem ejtette fogságba, hanem helyette akkor és ott avatkozott be, adott lökést, támasztékot, vagy ha az elég volt, tanácsot, ahol, az szükséges volt.

         A rendszer bázisául egy komplex felsőoktatási intézmény szolgált, ami egyszerre végezte a tudomány minél korszerűbb rendszerének feltárását, és a tudomány gyakorlóinak kiképzését is. Ez az intézmény magához vonzotta a kor a szakterülettel foglalkozó legelismertebb tudósait, szakembereit, és egyre nagyobb tisztesség volt ebben az intézményben dolgozni. Az intézmény mellett, ahhoz szervesen kapcsolódva világhírű magyar tudósok vezetésével, világhírű intézetek jöttek létre, itt talán elég, ha a Szondi Lipót, Ranschburg Pál nevével fémjelzett pszichológiai intézetet, vagy később a Kanizsai Dezső nevével fémjelzett logopédiai intézetet említem.

         A gyógypedagógia önálló tudománnyá vált, és büszkén hirdette, hogy képes a rászorulók számára segítséget nyújtani a születésüktől a halálukig a szükséges szakmai spektrum egészében. Európa csodálta Magyarországot ezért a kiváló eredményért, és hosszabb-rövidebb ideig kölcsönvette a tudományban jártas szakembereit. Rövidesen főleg a német nyelvterületen, később a világháború után a társadalmi törvényszerűségek miatt a Szovjet birodalomban is a nagyobb egyetemeken, többnyire vezetői pozíciókban megtalálhatóak voltak a magyar professzorok. Drezdától Moszkváig, de Dortmundtól, Kölnön át Londonig szolgálták ezt a szakterületet magyar hírességek.

         Közben születéstől halálig kiépült az, az intézményrendszer, ha kezdetben kicsit hézagosan is, ami biztosította az érintettek számára az ellátást, fejlesztést. A rendszer önmagát úgy határozta meg, hogy korrektív, kompenzáló, és célja a habilitáció (rehabilitáció). E hármas cél érdekében magas színvonalú szolgáltatásokat nyújtott.

         Természetesen az ilyen sikernek mindig vannak irigyei is. Elsősorban a normál pedagógia próbálta a négy pillérből maga irányába lejtetni az asztalt. Komoly harcot folytatott az ő „felsőbbrendűsége” érdekében. A szociológiát segítségül hívva, azzal vádolta a gyógypedagógiát, hogy kiemeli a rászorultakat a természetes közegükből, és elszigeteli őket. Ilyenre valóban volt példa, de nem a hazai gyógypedagógiára volt ez jellemző. Például Olaszországban külön szigetet hoztak létre az ilyen sérültek számára, vagy Hollandiában és Dániában az erdő közepén, lakott területektől távol, kis magas kerítéssel kerített városokat hoztak létre a fogyatékosok számára, de a többi országban is voltak ilyen kísérletek. Közben itthon mindent megtettek a szakemberek, hogy csak annyi időre különüljenek el ezek a főleg gyerekek a többiektől, amennyire saját érdekükben nélkülözhetetlen, illetve annyira, hogy minimális védelmük legyen, legalább addig, amíg felvérteződnek az önvédelemhez és az önmegvalósításhoz szükséges eszközökkel. A jelszó az volt „szegregálunk, hogy később majd végleg integrálhassunk” (Göllesz Viktor).

         Közben tudományunk itthon egyre jobban terjeszkedhetett, és újabb és újabb speciális ágát hozta létre a szakmának. A Látás, hallás fogyatékosok mellé bekerültek a mozgás fogyatékosok. A beszédhibák mellett a velük rokon kisebb defektusok korrigálására is képessé vált a logopédia. A legnagyobb szakterület az értelmi sérültekkel foglalkozó pedig belső osztódásnak indult. Először a felnőttekkel foglalkozó szakterület vált le, szerencsére még csak szakmailag, és megteremtődtek a szociális szervezők. Ezután a bentlakásos intézmények főként neveléssel foglalkozó nevelőtanárai számára jött létre a hangzatos nevű pszichopedagógia, amiből a szükségletek hatására a gyermekotthonok és nevelőintézetek első szakszerű felkészítésű pedagógusai kerültek ki. Itt lépett át egy fontos sarokkövet a szakma, és terjeszkedett túl megszokott határain, túl a fogyatékosságon, az épek világa felé. Ezután az intézménystruktúrát követve szakmailag külön vált a súlyosabb és az enyhébb értelmi sérültek szakterülete is.

         Kezdetben a képzés egységes gyógypedagógiai képzés volt. Gyógypedagógusokat képeztek, úgy hogy minden szakterület alapjait és legfontosabb szakterületeit megismertették a hallgatóival, de igazi szakemberré, az intézményekben, a gyakorlat után váltak a hallgatók. Nagyon hasonlított ez az orvos képzéshez. Az itt végzettek az orvosokhoz közeli tekintélyt élveztek a társadalomban. Sajnos azonban, mivel ez a felsőoktatási intézmény számtalan „kétes egzisztenciát” az akkori politikai elitnek nem tetsző embereket vett fel, fogadott be, nem engedték a képzési időt emelni, az intézményt egyetemmé válni. A legképzettebb gyógypedagógus is csak főiskolai képzettségűnek számított, ha más területen nem szerzett egyetemi képzettséget, vagy tudományos fokozatot. A Főiskola alkalmazkodott a helyzethez, és elfogadta az „adott szinten megszerezhető legmagasabb képesítés” elvét, és taníthattak az itt végzettek a Főiskolán, sőt a gyakorlatból vették a legjobb későbbi oktatókat. Legfeljebb a Főiskola maga képeztette tovább az embereit. Azért sem jelentett ez gondot, hiszen nemzetközi szinten az itt szerzett képzettség egyike volt a kevés magyar nemzetközileg kompatibilis képzettségnek.

         Az idő előre haladtával az oktatók, különösen a magasan képzettek nehezen törődtek bele, hogy ’csak” főiskolai tanárként mennek majd nyugdíjba, és megpróbálkoztak minden módon az egyetemi szinttel.

         Ez a lehetőség végül nem úgy adatott meg, ahogy mindenki szerette volna. Először a Főiskola megszokott épületétől kellett elbúcsúzni, és mint később kiderült, vele együtt megkezdődött (vagy gyorsabbá válva folytatódott) egy erős romlási időszak.

         Közben az „egységes gyógypedagógia” bár jelszóként még sokáig, talán kevesekben máig is él, megkezdődött az elaprózódás. Az ötszakos képzésből először három szakos lett, a három szak kettőre redukálódott. A legáltalánosabb oligofrénpedagógia (értelmi fogyatékosság) szak, illetve a logopédia (beszédjavítás) szak, ami mindenkinek kezdetben kötelező volt, választhatóvá vált. Ugyan többen felvetették, hogy egyik szak alapvető ismerete nélkül nem lehet alkotó módon dolgozni a másikkal, a kifogás süket fülekre talált. Kezdetben, papír nélkül, még volt általános képzés, és ez sokáig meg is maradt, a magasabb szintű és bővebb ismeretek nyújtása érdekében, illetve erre hivatkozva egyre koncentráltabb lett a képzés, de mivel egyre több hallgatót, egyre alacsonyabb követelménnyel vettek fel, a képzés elment a tömegképzés irányába. A kétszakos képzésben részesülő összességében jóval kevesebbet tudott, mint az egykori ötszakos.

         Az új épületbe való költözéssel még nagyobb tér nyílt a tömegképzésre, ráadásul megjelent az egyetemi szintű képzést ajánló ELTE, mint lehetséges, akkor még partner. A kígyó legyőzte Évát, a vágy legyőzte a józan észt, és hirtelen már nem partner, hanem alárendelt intézményegység lett a Főiskolából. Az ELTE általános légköre átjárta az ódon, bár megkopott hagyományú, egykor világhírű intézményt. Közben a társadalmi változások egy különleges versenyt is kiváltottak, aminek a Főiskola csak vesztese lehetett. Az egyébként is a sajátosságoktól legtávolabb álló pszichopedagógiai képzés szorult ki a szociális szakterület térhódításával a gyermekotthoni nevelők képzéséből. Egyszer csak nem került felsorolásra a pszichopedagógus a gyermekvédelmi szakemberek között, pedig akkor még a gyermekotthonok szakszemélyzetének több, mint felét ez a szakma alkotta.

         Ezzel egy időben a felnőttekkel foglalkozó szakterület gyógypedagógiai képzésből is kiszorult a gyógypedagógia. Más írásomban részletesen foglalkozom azzal, hogy mit vesztett a szociális szakma felnőtt fogyatékosokkal foglalkozó szakterülete a gyógypedagógia kiesésével. Itt csak sommásan jelzem, sokat. Elköszöntek a gyógypedagógus szociális szervezőktől, visszatért a gondozás elsődlegessége, a szociális munkás.

         A Főiskola tanárainak is egyre nehezebb volt az ELTE követelményeinek megfelelni. A régi „szakma” irányultságú toleranciát háttérbe szorította az előírt és azt is meghaladó szakképzettségeket követelő versenyhelyzet. A gyógypedagógus alapozású, illetve a gyógypedagógiai szemléletet magában hordozó oktatók helyett specializáltabb, egy területhez nagyon értő, a másikat alig látó tanárok kerültek be egyes tantárgyak tanítására, de az előző részben említett „egész élet végigkísérése” után, most a sajátos „szemléletet” is sikerült elveszítenünk. Eltűntek, kihaltak csodálatos és példát adó polihisztor professzoraink, helyüket kissé „szakbarbár” vagy „szaksoviniszta” de az egészet nem látó, és látni sem akaró emberek vették át az ELTE által faragott stafétabotot.

         Az érdekek, a megélhetési és megmaradási harc tovább csorbította nagy múltú szakmánk régi dicsőségét. Az oligofrénpedagógia (értelmi fogyatékosság) szakterületén néhány nagyra becsült szakember hirtelen halála, és az érdekek változása osztódással szaporította az itt kiképzett nemrég egységes szakterület szakembereit, külön szűkült kompetenciájú diplomákkal. Kicsit felgyorsítva a folyamatot először a tanulásban akadályozott és az értelmileg akadályozott szakterületnek sikerült úgy szétválnia, hogy külön diplomát is ad már a végzetteknek. Az egyszakos képzés mellett még egy időre a „terepauta” és a „tanár” képesítés is fokozta az elaprózódást. Azzal senki sem foglalkozott, hogy egy átlagos vidéki intézményben egyik évben tanulásban akadályozott, másik évben értelmileg akadályozott szakjára van szüksége az ott dolgozónak. De innen származtatom a súlyosan, halmozottan sérültek pedagógiája, a korai gondozás, és az autisták képzése szakokat is. Ha bele gondolunk, egy oligofrénpedagógia (értelmi fogyatékosság) szakkal akár még az egyszakos képzés kezdetén is mind az ötre képesítve volt az ilyen szakos gyógypedagógus. Régen, ezzel könnyű volt az elhelyezkedés, a most,  egyre szűkebb szakterületet átfogó szakokkal,  a Főváros kivételével csak ideiglenesen van esélye szerződést kapnia a dolgozónak, mert lehet, hogy egy-két tanuló végzésével meg is szűnik a feladata. Lehetne folytatni és fokozni a probléma ecsetelését, de kit érdekel ez, ha meg van a saját egzisztenciája az ELTE rendszerében, oktatóként, mert ő kell egy diploma szakához.

         Végezetül a kezdetben olyan nagy büszkeséget jelentő szó a gyógypedagógia és mellette a gyógypedagógus. Hol van már ez a fogalom. Néhány kicsit korszerűtlen jogszabály, vagy szakmai rendelet tartalmazza, de hol van már a gyógypedagógus? Milyen szakos gyógypedagógust alkalmazzanak, ha egy státus van, és az egész szakterületet kell irányítani? Van értelmileg akadályozottak szakos tanár, de mit kapott ő gyógypedagógiából? Egy pici szeletet. És ki az, aki az egész tortát látja. Egyre félőbb, hogy ilyen már csak a még élő, de többnyire nyugalmazott öregek között van egy-kettő.

         Volt egyszer egy tudomány. Voltak diszciplinái, rendszere, tudott válaszolni kérdésekre, világhírű volt, és ráadásul tudományok közül talán az egyetlen, ami igazi hungarikum is volt.

Hogy hová lett nem tudom. Én csak egy nagyon hosszú időintervallumot kb. 120 évet írtam itt le eléggé csapongóan, és nagyon vázlatosan. Van-e valaki, aki ezt a leírást még képes egy igazi könyvben, részletesen megörökíteni, legalább tanulságul a jövő számára?

Hogy múlik el a régi dicsőség, hogy tudunk egy újabb értéket a szélnek ereszteni, mint ahogy a nagyítóval összegyűjtött fényenergiában elfüstölt gyémántot.

Vagy van még esély a tetszhalottat feltámasztani? Van, aki még tenne érte valamit? Nem késő már?

Talán egy halvány remény még van. Ki lesz az a fiatal hős, az új Bárczi?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Debrecen

(majorne1@freemail.hu, 2014.04.11 13:21)

Kedves Feri! Ugyan azt írtam Neked 8 hónappal ezelőtt, hogy feladom , nem érdekel ez a sok csinovnyik, politikai megalkuvó, opportunista, de csak nem tudom egészen a hátam mögé dobni - igaz a csak három szakos - gyógypedagógusi múltamat, és a Judit felhívására írtam Neki. Remélem te aktív leszel. Vigyázzatok ne markoljatok egyszerre sokat. Tudod "...lépésecskékről, lépésecskékre." Most a gyakorlat bajait kellene célba venni, ennek feltéképezésére volt javaslatom.
Úgy érzem nem Laci, hanem Judit az igazi, gyakorlatra érzékeny harcostársad. Ölellek:Erzsi