Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szociális intézményi ellátás és a gyógypedagógusi szemlélet

 A szociális ellátás és a gyógypedagógiai szemlélet

         Kicsit váratlanul kerültem abba a helyzetbe, hogy politikai felelősséget kellett vállalnom egy megye szociális intézményhálózatáért. Negyven évnyi gyógypedagógus tevékenység és negyed századnyi intézményvezetés után, a pályám csúcsának tekintettem a feladatot. Bár többnyire közvetlenül a gyógypedagógia oktatási területén dolgoztam, de tanulmányaim, szakmai hitvallásom, és Göllesz Viktor professzorom tanítása szerint mindég az egész életre szóló gyógypedagógiai megsegítésben hittem, aminek része a fogyatékos, kiemelten az értelmi fogyatékos emberek felnőttként való kísérése mellett az összes felnőtt bentlakásos szolgáltatás, tehát a szakosított otthonokban nyújtott szolgáltatások, és az idősgondozás is.

         Ezek a szolgáltatások, noha számos tényezőben különböznek egymástól, mégis számos közös, minden ilyen szolgáltatásra érvényes alapelvet, módszertani szabályt tartalmaznak.

         Az egyik kosárba sorolnám az idősellátást, amibe beleértem a demens állapotú idősek ellátását is. Az idősellátás jellegzetessége, hogy a gondozási, ápolási feladat dominál az ellátás során. A több szempontból akadályozott, idős emberek számára ez a szolgáltatáscsoport a legfontosabb, és vitathatatlanul domináns is.  A mai szociális képzések is erre épülnek, ezt hangsúlyozzák a különböző szintű szociális szakemberképzések az OKJ-tól az egyetemig. Szerintem a tagadhatatlanul nélkülözhetetlen gondozási és ápolási feladatok mellett nem hanyagolhatók el azok a mentálhigénés feladatok sem, amik szinten tartják az idős emberek alapvető képességeit. Itt kiemelném a szellemi képességeket, az ezzel kapcsolatos főként kulturális, és hasznos munkát lefedő tevékenységeket, amiket folyamatosan végezni kell. El kell érni, hogy az idős, különböző mértékben leépült emberek, ellenérzésük ellenére is vegyenek részt ezekben a tevékenységekben. Hogy mit értek ezek alatt, az egy teljes írást, de lehet, hogy egy könyvet is betöltene. Itt ezt nem kívánom kifejteni, de biztos vagyok benne, hogy az egyén „mentális önfenntartását” - mint az olvasás, művelődés, zene és vershallgatás, vagy bármely más olyan tevékenység gyakorlása, ami a szellemet frissíti ebbe a körbe tartozik, egészen a művészeti tevékenységek végzéséig – támogatni, sőt szükség esetén erőltetni kell az ilyen intézményekben. Hasonlóan edzeni kell a látás, hallás és különös hangsúllyal a mozgás területét.

         Nem elég tehát az idős emberek ápolása, gondozása, hanem a megfelelő életminőség megtartása érdekében az „életkedv” az aktivitás motivációjának fenntartásával kell ezt a szolgáltatást nyújtani. Bár sajnos egyre kevesebb az erre a feladatra fogható személyi állomány, mégis inkább a szemlélet az, amit változtatni kell. Az orvosi, egészségügyi, ápolási-gondozási szemlélet helyett a komplex mentálhigiéniás szemléletet kell megerősíteni, támogatni az ilyen intézményekben. Fokozottan be kell illeszteni a szociális munkások képzésébe ezt a szemléletet.

         Göllesz Viktor szerint, ha egy idős ember végleg ágynak dől, és elveszti motivációját, azt ritkán éli túl akár egy évnél hosszabban, és az egész életminősége is negatívba fordul. Nagyon sok mondanivalóm lenne erről a témáról, de szándékom szerint, ez egy összefoglaló írás, és így tovább szeretnék lépni.

 

         A bentlakásos szociális intézményekben hasonló módszertani elvek alkalmazhatóak a pszichiátriai betegek, a szenvedélybetegek, és az értelmi fogyatékosok otthonaiban. Mindhárom intézménytípusban nélkülözhetetlen az alapvető gyógypedagógiai elvrendszer alkalmazása. Az ilyen intézményekben a súlyos, gyakorlatilag motiválhatatlan gondozottak kivételével, akiket legfeljebb bazális stimulációval lehet ingerválaszra késztetni, nem feledhetjük azt a feladatunkat, hogy az ápolás és gondozás mindenkor nélkülözhetetlen feladatain túl, a fejlesztési feladatoknak kell áthatniuk. A fejlesztés során a gyógypedagógiai alapelveket nem hagyhatjuk figyelmen kívül, miszerint a fejlesztés legyen korrektív, kompenzáló, és habilitációs – rehabilitációs szemléletű. Az alapelveket már az ápolás – gondozás területén is alkalmazni kell. Ezek során a tevékenységek során is a lehető legmagasabb szintre kell emelni, és ott megtartani az öngondozást és ápolást. Az ápolási tevékenységekbe ezen túl be kell vonni a jobb állapotú ápoltakat is, mert ez nem csak praktikus okból hasznos, de az öngondozást is segíti, és motiválja a jobb állapotban lévő gondozottat, de az ápolást igénylőt is.

         A korrektív, kompenzáló, habilitációs-rehabilitációs tevékenység legfontosabb színtere ezekben az intézményekben a foglalkoztatás, aminek domináns része a munkavégzés. Erről nem egy, hanem több könyvet lehetne írni. A foglalkoztatással kapcsolatban különösebb indoklás nélkül emelném ki a képességmegtartó fejlesztéseket (olvasás, írás, számolás, beszédszókincs, tanult képességeinek megőrzése) az ehhez társuló manuális és emocionális feladatmegoldásokat. Ezen túl az értelmi transzfert szolgáló kulturális, manuális alkotó, és sport tevékenységet. Mindegyik megérne legalább egy néhány oldalas értelmezést, de erre most nincs terjedelem. Annyit talán erről, hogy hagyománya és szervezetei vannak az ilyen tevékenységek intézményi és különösen fontos: intézményközi gyakorlásának.

         A harmadik, de számomra kiemelt jelentőségű tevékenységkör a munkavégzés. A munkavégzés tett bennünket emberré, és az ember önbecsülésében különös jelentősége van ennek a tevékenységnek. Ha azt szeretnénk, hogy a gondozottunk igazán értékes embernek érezze magát, biztosítanunk kell számára a munkavégzés lehetőségét. Különösen az utóbbi időben, a gondozás-ápolás túlhangsúlyozása, és ezzel a gondozottak leépülésének sajnos megállíthatatlan felgyorsítása, harapódzott el az intézményekben. A szociális munkás képzésben, és szemléletben kevésbé érvényesülnek az előzőekben említett aktív módszerek, mint az a gyógypedagógiai szemléletben érvényesültek. Ezen mielőbb változtatni kell.

         A munkavégzésről is több könyvet lehetne írni. Sajnos sokak szemében ez a tevékenység leszűkül az állami támogatás segítségével, díjazásért végzett tevékenységekre. Ez, a gyógypedagógiában érvényes „normalizációs elv”-nek durván ellentmond. Ha mi csak a munkahelyünkön, és csak a munkabérrel díjazott munkát végeznénk el a mindennapi életben, az nagy baj lenne. Az önmagunk fenntartásáért, környezetünk megtartásáért, egyéb motivációkból végzett, nem külön díjazott munkák természetes részei életünknek, a „normalizációs elv” alapján része kell, hogy legyen a bentlakásos intézményben élők életének is. Tehát a juttatásért végzett „szociális munkavégzés” és az önfenntartás érdekében végzett egyéb hasznos munkavégzés, közte a gondozottak magukért, és gondozott társaikértkörnyezetük rendezéséért, "üzemeltetéséért" végzett munka is része kell, hogy legyen az életüknek. Ha azt akarjuk, hogy emberségben és bizonyos erkölcsi szintben is fejlődjenek gondozottjaink, biztosítsunk nekik naponta munkalehetőséget. Kezeljük pozitív értékként a munkát.

         Ne a fogyatékukat, betegségüket nézzük, hanem a valós tehetségüket. Nagyon buta az a rendszer, ami a „veszélyes” eszközöket kiveszi a gondozottak kezéből. Megfelelő elővigyázatossággal, figyelemmel, és rejtett óvintézkedésekkel szinte minden gépet, vegyszert, eszközt a kezükbe adhatunk. Ha ezt nem tesszük, nem szoknak ahhoz, hogy vigyázni kell magukra, és ha veszélyes szituációba kerülnek, szinte biztos, hogy a rosszabb megoldást választják. Erre sajnos alig gondolnak a kiemelt munkavédelmi szempontok esetében az eltiltást alkalmazók.

         Végezetül a gyógypedagógusi szemlélet legfontosabb tényezőjét, a habilitációs, rehabilitációs szemlélet emelném ki. A fogyatékkal élők, de még inkább a pszichiátriai-, vagy szenvedélybetegek állapotával járó tünetek, gyakorlatilag szinte korlátlanul csökkenthetőek a modern orvostudomány, a korszerű gyógyszerek, és terápiák alkalmazásával. Ha a segítő szakember és az orvos jól tud együttműködni a terápiák következetes érvényesülése és a megfelelő gyógyszerezés egy az adott körülmények között legjobb, plató szinten tartják a gondozottat. Ha emellett életét úgy szervezzük, hogy a fentebb említett tevékenységek kitöltsék idejüket, nincs idő arra, hogy a gondozott önmagában, másban, vagy a környezetében kárt tegyen. Igazából addig kell őket a szigorúbban óvó környezetben tartani, amíg nem interiorizálódik bennük a kívánatos viselkedésforma. Természetesen nem lehet minden gondozottat időszakos, vagy folyamatos megsegítés nélkül visszaengedni a világba, és közöttük sokan vannak, akik végleg az intézményes rendszerben kell, hogy leéljék életüket, de arra folyamatosan törekednünk kell, hogy a zártabb rendszerből a lehetőleg nyíltabb felé tereljük a gondozottakat, és mindig csak annyi segítséget és beavatkozást alkalmazzunk, ami feltétlenül szükséges.

         Ezt értik sokan félre. A habilitációs, rehabilitációs szemlélet nem feltétlenül azt jelenti, hogy a gondozottunkat a hagyományos élethelyzetükbe helyezzük vissza (rehabilitáció) vagy behelyezzük egy normál szituációba (habilitáció), hanem azt a célt, hogy a zártabb, kötöttebb és interventívebb szituációból, ellátási formából a nyíltabba tudjuk juttatni. Ez a gyógypedagógia habilitációs, rehabilitációs szemlélete, ami mindég és minden gondozottal kapcsolatban érvényesül, és tevékenységünk során ez nélkül a szemlélet nélkül nem szabad semmit tennünk. Persze az egyes gondozottak esetében szinte minden esetben felmerül az optimális rehabilitáció, mint cél, de nem optimális rehabilitáció-e az, ha az értelmi fogyatékkal élő be tud illeszkedni a családjába, és nem szükséges az intézményes gondozás, vagy a pszichiátriai beteggel történik hasonló, és elég az ambuláns ellátása, illetve a szenvedélybeteg a megszerzett társult rendellenesség ellenére, azt kezelve, absztinenciában tud élni.

         Ez a szemlélet kell, hogy áthassa munkánkat, minden lépésünket.

 

         Mikor feladatul kaptam a megye szociális intézményeinek vezetését, ezt a komplex szemléletet, gondolkodást szerettem volna érvényesíteni. Kis lépéseket, eredményeket elértem, a teljes sikerhez kevés volt az idő. Remélem, hogy az új fenntartók sikeresebbek lesznek ezen a területen, és a képzésben sem marad nyom nélkül az a másfél év, ami adatott nekem, hogy az egész életemben tanult, és hitt elveket továbbadjam.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.