Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok a speciális szakiskoláról

 Gondolatok a speciális szakiskoláról

 

         A speciális szakiskola, a fogyatékos gyermekek iskolai oktatásának középfokú iskolai szakasza, a klasszikus gyógypedagógiai célok közül a társadalmi integráció kiemelt szintű megvalósítója. A speciális szakiskola két egymástól különböző típusú képzési formát foglal magába

1.     Hagyományos speciális szakiskola

2.     Készségfejlesztő speciális szakiskola

 

A két forma közötti legfontosabb különbség, hogy a hagyományos speciális szakiskola a fogyatékosság enyhébb formáinak tüneteit mutató tanulók számára biztosít képzést, a készségfejlesztő speciális szakiskola a súlyosabb fokú sérüléseket szenvedő tanulók számára biztosít munkára felkészítő, a munka világában való részvételt biztosító ismereteket.

         Mindkét iskolatípus célját munkára való neveléssel, a gyógypedagógia sajátos eszközeinek alkalmazása mellett, biztosítja. A hagyományos speciális szakiskola egyszerűbb OKJ-s szintű képzést, elfogadott és elismert szakmai képzést tud biztosítani az arra alkalmas fiataloknak. Az iskolatípus két formájának megkülönböztetését, illetve ennek elméleti kérdéseit itt nem kívánom kifejteni. A készségfejlesztő speciális szakiskoláról összefoglaló értekezést készítettem, azt külön cikkben tárgyalom. Itt és most, néhány gondolatot a hagyományos speciális szakiskoláról szeretnék megosztani az ezután érdeklődőkkel. Továbbiakban ezt az iskolatípust röviden speciális szakiskolának fogom nevezni.

 

A speciális szakiskola történetéről:

 

         A speciális szakiskola szellemi előzményének tekinthetjük a gyógypedagógiai tevékenységek kezdeti időszakától szerveződő, munka alapú gyógypedagógiai rehabilitációs tevékenységek mindegyikét. A gyógypedagógia klasszikusainak időszakában, szinte minden intézményszervező meglátta azt, hogy bármilyen módszerekkel és eszközök felhasználásával szervezi is intézményét, végső célként a társadalmi beilleszkedést, vagy tudatos társadalmi beillesztést a tanulók valamilyenfajta munkára való nevelésével, szoktatásával, a munkára való alkalmasság minél magasabb szintre való juttatásával lehet elérni. Itt most bőven beszélhetnék a munkára nevelés módszereiről, vagy eszközeiről, de ezt Selmeczi, Révai, vagy Bárczi, de kiemelten Göllesz műveikben részletesen és alaposabban kifejtették. A különféle létrejött gyógypedagógiai intézmény, köztük legtöbb, nevében is gyógypedagógiai foglalkoztató intézmény, szervezetükben kiemelt hangsúllyal biztosították ezt az elvet. Mivel ebben az időszakban a szakképzés egy magasabb szintű képzésnek minősült, megelégedtek azzal, hogy a cselekvésbe ágyazott ismeretszerzés eszközeivel, egyszerűbb munkákra betanítsák tanítványaikat, amiket azok az intézményeken kívül is megfelelően el tudtak végezni. Az egykori „szürke” tanterv és előzményei is úgy határozták meg, hogy az „értelmi fogyatékos” tanuló egyszerű betanított munkák végzésére képes”.

         Közben a gyógypedagógia szakmai orientációja egyre inkább a pedagógiai tevékenység iskolai oktatási feladatainak irányában tolódott el, és kevesebb volt a praktikus ismeret, illetve a tevékenység, de a leginkább „elmélet centrikus” időkben is ötödik osztálytól felmenő rendszerben, heti 5-6 óra gyakorlati foglalkozás, majd technika, illetve munkára felkészítés maradt a tantervi anyagban.

         Lényegi változások az 1978-1985 közötti időszakban történtek. A „kisegítő iskolákban” egyre több szociális hátránnyal (is) küzdő gyermek jelent meg. Ezek a jobb képességű valóban értelmi fogyatékos, vagy legalább is ennek tüneteit mutató fiatal, az akkor is kiváló gyógypedagógiai képzés hatására a nyolcadik osztály befejezése után praktikus intellektusában megközelítették az általános iskolákban hányódó, szakmailag ellátatlan, tanulási zavarokkal, illetve hasonló problémákkal küzdő, bukdácsoló fiatalok képességszintjét. Az akkori jogszabályok a „kisegítő iskolai” képzés befejezését egyenértékűvé tette az általános iskola 6. évfolyamának befejezésével. A jobb képességű „kisegítősök” a dolgozók általános iskolája 7.-8. évfolyamán teljes értékű alapfokú iskolai képzést szerezhettek. Ezután néhányan rendes szakképzésben vehettek, néha sikerrel, részt.

         Néhány gyógypedagógiai intézmény ráébredt arra, hogy a 7. 8. osztályos képzést, némi szakmai betanított képzéssel ötvözve, helyi ipari vállalatokkal összefogva, vagy saját élelmiszerellátását biztosítandó saját képzési bázissal maga is tudja biztosítani ezt, ráadásul így bizonyos gyógypedagógiai megsegítésre is lehetőség adódik. Így jöttek létre a „kisegítő továbbképző iskolák”. Néhány híresebbet meg is említek: A Fogócska utcai iskola mellett alakult ki a Fehérvári úti tagozat. Az Iv utcai iskola mellett, Csepelen az ottani tagozat, hozzá illesztve egy pszichológiai, és szakmai alkalmasságot vizsgáló laboratóriummal, és nem sokkal később hasonló intézmény jött létre a XV. kerületben is. Vidéken, Tatabányán, Székesfehérváron, Tiszaföldvár-Homokon, Velencén, később Tornanádaskán jött létre, többek között, ilyen intézmény.

         Miután a szakmai fejlődés során, törvény mondta ki, hogy a kisegítő iskolai képzés befejezése egyenértékű a „normál” általános iskoláéval, és nem lehet, nem szükséges a hetedik és a nyolcadik osztályt elvégezni, sajátos helyzetbe kerültek a „kisegítő továbbképzők”. Az átlagosan két éves képzésük teljes idejében egyszerű betanított szakmákra képezhettek. Az iskolarendszeren belüli helyük ugyanekkor bizonytalanná vált.

         A Tornanádaskai és a Homoki intézmény állított fel közös szakmai fejlesztő csoportot” a szakterület iránt érdeklődő munkatársakból, és az általuk összeállított tematika szerinti mezőgazdasági oktatásra minisztériumi engedélyt kértek. Hasonlóan kezdtek mozgolódni a fővárosi intézmények is, ipari területen. Először egyedi engedélyek kiadására került sor, de ennek hatására újabb jelentős intézmények léptek be az eddig lobbizók közé. A kőszegi és a bajai intézmény, az ország két talán akkor legnagyobb intézménye is csatasorba állt, és rövidesen törvénybe iktatták, mint új iskolatípust, a speciális szakiskolát. Az iskolatípus rendszerének végleges kialakítására létrejött a „Speciális Szakiskolák Országos Egyesülete”. Itt az intézmények irányából jövő kezdeményezéseket sikerült összegyűjteni, és a hatóságok felé eljuttatni. Így vált a 90-es évek elejére legitim, törvényben rögzített iskolatípussá, a gyógypedagógiai intézményrendszer részévé a speciális szakiskola, bár a későbbiekben még előfordultak izgalmas változások a működésében, például mikor a „szociálisan hátrányos helyzetű” gyerekek tömegét is befogadta, de végül, letisztulva a sajátos nevelési igényű tanulók szakképzésének bázisaként funkcionál tovább.

 

         A speciális szakiskola tanulói:

 

         A speciális szakiskola a tanulási képességet vizsgáló szakértői és rehabilitációs bizottság szakvéleménye alapján, az alapfokú tanulmányokat befejező, vagy egyéb jogszabály miatt jogszerűen megszakító, főként tanulásban akadályozott tanulók számára biztosít speciális szakképzést. Létezik speciális szakiskola, látás, hallás és mozgássérült tanulók számára is.

         A speciális szakiskolai tanulók számára nem kötelező, de erősen ajánlott, hogy a pályaválasztásban járatos szakemberek vizsgálatai során meggyőződjünk arról, hogy az itt tanulók, sérülésük ellenére képesek a szükséges ismeretek elsajátítására.

         A tanulók tudásszintje általában erősen szórt, különösen akkor, ha több alapfokú intézményből kerülnek ki a tanulói. Jelenleg még az iskolatípus a régi szabályok szerint, a kilencedik, tízedik évfolyamon általános képzést nyújt, és ez sokat segít a nagyon eltérő képességű fiatalok tudásszintjének némi homogenizálásában, illetve a szakma-specifikus tanulmányi ismeretek súlypontos elsajátításában, de a képzés rendszere, a normál szakképzés rendszerének átalakulásával együtt megváltozik. Ez után is szükség lesz arra, hogy különösen a szakképzési tanulmányok kezdeti szakaszában, bár sokkal kevesebb erre fordítható időben, erre sort kerítsünk.

 

         A speciális szakiskolai képzés pedagógiai szakmai alapjai:

 

         A speciális szakiskolai képzés során, a legelső és legfontosabb szabály az, hogy ha szakmai vizsga bizonyítványt adunk ki tanulóinknak, azt a gyógypedagógiai elvet, amit az alapfokú képzésben alapelvként alkalmazunk, hogy vannak a tanulóink számára meg nem tanítható ismeretek, illetve, hogy csökkentett mennyiségű készséggel és képességgel, humánumból kiadható bizonyítván, nem alkalmazhatjuk. A szakképzés legfontosabb alapelve, hogy érvényes szakmai bizonyítványt, csak a követelményeknek mindenben megfelelő tudással és képességekkel rendelkező tanulóknak adhatunk. Ez egy nagyon fontos társadalmi elvárás, és a gyógypedagógus számára a legnehezebben teljesíthető. Ugyanakkor gondoljunk arra, hogy egy általunk hidegburkoló képesítésű szakmunkás nem rakhatja fel hullámosan a csempét, és nem csinálhat rossz irányba lejtő padlót, azért, mert fogyatékos... Ezt mi sem fogadnánk el. Hasonló a helyzet a többi szakma területén is. A szakmai követelményekben nem lehetünk engedékenyek!

Hogy hogyan érvényesítsük gyógypedagógiai alapelveinket és módszereinket ilyen megkötés mellett? Az alábbiakban ebben próbálok segítséget nyújtani.

 

         Gyógypedagógiai alapelvek érvényesülése a speciális szakiskolában:

 

         A gyógypedagógiai alapelvek érvényesítésének első lépcsője a szakma és szakterület megválasztása. Csak olyan szakmát válasszunk, amit várhatóan képesek a mi tanulóink is elsajátítani. Ehhez alaposan át kell olvasni a szakmai követelményeket, és át kell gondolni, hogy valóban képesek-e a mi tanulóink, konkrétan, az a csoport, akinek megajánljuk a képzést, legyen képes azt maradéktalanul elsajátítani. Többnyire érdemes inkább egy rész-szakképesítést választani, mint tanítványainkat belehajszolni a kudarcba. Szerencsére vannak ezen a területen már tapasztalatok. Egyes szakmák meglepően jól elsajátíthatók tanulóink számára, mások, bár egyszerűbbnek látszanak, mégis meghaladják néha egy-egy mozzanatuk miatt képességeiket. Javasolt a nagyon kevéssé elméletigényes, inkább gyakorlatorientált szakmák választása. Mindenképpen forduljunk a témában tapasztalt kollégáinkhoz, és fogadjuk meg a tanácsaikat.

 

         A szakma tanítása során különös fontosságú feladat, hogy a tananyagot áttekintve gondoljuk át, hogy mi nélkülözhetetlen, és milyen ismeret lényegtelen a szakma elsajátítása során. Bármilyen furcsa is ez, és látszólag ellent mond az előzőekben leírtaknak, mégis alkalmazható, hiszen a szakmai tematikák készítői ép értelmű fiataloknak szánták az anyagot. Mindig találunk benne olyan mozzanatokat, amik a szakmai ismeretek szempontjából lényegtelenek, főként elméleti, általános műveltségi szintet emelő ismeretek. Minden tematika írójában van egy kis maximalizmus. Ezeket az elméleti, általános műveltségre ható ismereteket csak tájékoztató szinten tanítsuk.

 

         A szakma tanítása során a legfontosabb gyógypedagógiai módszertani elvek alkalmazása kiemelt fontosságú. Az ismereteket próbáljuk meg tevékenységekbe, cselekvésbe ágyazni. Többször ismételjünk egy cselekvést, vagy cselekvéssort. Fokozottan algoritmizáljuk az egyes mozzanatait a munkának. Készítsünk algoritmikus pillanatkép sorozatokat. A bonyolultabb mozdulatokat próbáljuk meg külön megtanítani, azután összekötni. A szakma elméleti ismereteit a gyakorlati feladatokba illesztve gyakoroljuk. Mindég ismételjünk. Ne felejtsük, a sajátos nevelési igényű tanulók a lineáris ismeretszerzésre kevéssé alkalmasak. Koncentrikusan építsük fel az ismereteket, gyakran visszatérve az alacsonyabb szintre, addig, amíg ez a tudás készség szintre nem jut. Mindig győződjünk meg arról, hogy ha nem is biztos, hogy érti a tanuló a részfeladatot, de a megoldás interiorizálódjon, vagy legalább automatizálódjon. Egyes dolgok megértetését meg kell, hogy előzze a megtanításuk. Nem sorolom tovább a mindnyájunk által jól ismert gyógypedagógusi praktikákat az ismeretek elsajátíttatásának folyamatában. Ezek alkalmazásával segíthetjük tanulóinkat.

 

         A lehetőségek keretein belül meg kell hosszabbítani a képzésre felhasználható időt. Erre a régi jogszabályok automatikusan adtak lehetőséget, ezt most is el kell érni, hiszen ez az egyik kulcslehetőség a speciális szakiskolai képzésben.

 

         Ne felejtsük el, motiválni a tanulóinkat. Ezt leginkább a feladatok jó, és valóság közeli kiválasztásával érhetjük el. Kereshetünk más, egyéni motivációs tényezőket. A motiválatlan tanuló munkájában nincs köszönet, és ez a mi esetünkben fokozottan így van.

 

         Végül, ha mégsem sikerül a követelmények maradéktalan elsajátítása, akkor adjunk ki speciális bizonyítványt, olyan szöveges értékeléssel, amiből pontosan kiderül, hogy valójában mire képes a mi tanulónk. Ha elvtelenül adunk ki valós tudás nélküli bizonyítványt, a többi tanulónk megítélését, és társadalmi beilleszkedését veszélyeztetjük. Mi alkalmaztuk azt a módszert is, hogy inkább külső, „normál” szakképző iskolából kértünk fel szakmai vizsgabizottságot. Ez számunkra is kontrollt adhat, emelhetjük a vizsga színvonalát, értékét.

 

         Működési feltételek és lehetőségek:

 

         A cím leírása után, a források áttekintése közben ébredtem rá arra, hogy alapvető változások következnek be a képzés szervezetében. Sokat jelentene, ha szakmai forrásokból is kapnának jelzéseket a döntéshozók, mint az több éven keresztül történt. Hiszen a speciális szakiskola az, az iskolatípus, amit alulról jövő nyomásra, szükségessége miatt hoztak létre, és eddigi szabályozása is erre épült. Most ebben a témában bármit is leírni elhamarkodott dolog lenne. Erre az iskolatípusra nélkülözhetetlenül szükség van, és fennmaradása feltétele a sajátos nevelési igényű gyerekek társadalmi integrációjának.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.