Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Miért rossz a túlgondoskodó segítségnyújtás?

 Miért rossz a túlgondoskodó szociális segítség?

 

         Eddigi életem során társadalmi feladatvállalás, főiskolai feladat, társszakmai együttműködés, civil szervezkedés, végül önkormányzati szakmai feladatként kerültem közel a szociális segítségnyújtáshoz. Igaz, hogy többnyire a szakellátás művelése, irányítása területén kellett feladatokat ellátnom, de nincs szakellátás, alapellátás nélkül, sőt a szociális ellátás kulcskérdései az alapellátásban jelentkeznek hatványozottan. A szakellátást normális esetben az alapellátás számos tevékeny intervenciójának kell megelőznie, és csak extrém esetben szabadna eljutni addig, hogy valaki a szakellátás segítségére szorul. A jól működő alapellátás mellett, jelentősen kisebb és ezzel együtt intenzívebb beavatkozó szakellátást tudok feltételezni.

         Az alapellátás és a szakellátás működési diszfunkciói, elsősorban a mindkét szakterületen uralkodó túldimenzionált gondoskodási kényszer, másodsorban a rehabilitációs szemlélet helyett, az ápolási, az egészségügyből átszármaztatott „gyógyítási” szándékú szemlélet eredménye. Ezek azok a problémák, amiknek következtében eredménytelen az alapellátás és hosszadalmas, többnyire élethosszig tartó, és mérhetetlenül drága a szakellátás.

         Az általam preferált szemlélet nem új találmány. A gyógypedagógiai szakterületről kiinduló, a mai szociális munkát megelőzően működő, és azt szakmaiságában is felülmúló szociális szervezői, gyógypedagógusi mentalitásból építkezik, beleépítve a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néhány évig változatlanul futó, Bagdi Emőke nevével fémjelzett egyetemi mentálhigiénikus képzés ismeretrendszerét.

         Mindkét rendszer lényege a még szükséges intervenció elve. Ez az elv azt jelenti, hogy nem szabad gondolkodni, akarni, tenni a kliens helyett, és semmiképpen nem szabad számára globális ellátást nyújtani. A legfontosabb, hogy mindig, csak annyi beavatkozásra van szükség, amennyi valóban motiválttá teszi a klienst a változásra, és a változást sem végrehajtani, hanem csak segíteni szabad.

         Elcsépelt, de igaz gondolat, hogy a jóllakott, melegben élő gondozottnak semmi akarata sincs a változásra. Hiába győzködjük, hogy ez még csak a kezdet, mert neki már olyan változás, ami több is annál, amit szeretne. Klasszikus példa erre, ha a putriban élőt hirtelen összkomfortos lakásba költöztetjük, megzavarodik, nem tudja megszokni a helyzetét, sőt magam láttam borsodi, csereháti időszakomban, az ez utáni rombolást, ön és környezetpusztítást. Tudni kell, hogy, ha a komfortot csak egy-két lépcsővel emeljük, akkor jól reagál rá a kliens. Ez az emelés is csak akkor értékes, ha a klienst tevékenyen belevonjuk a komfortemelés végrehajtásába, mondjuk munkával. Fenti példa konkrétan is megállja a helyét, de szimbolikusan is igaz. Tudnunk kell, hogy ha a komfort emelése során nem várunk el, követelünk meg partnerünktől aktív közreműködést, alul fogja értékelni a segítségünket. A könnyen jött pénz, mint a könnyen jött „jólét” is könnyen illan.

         A segítségnyújtás tartóssága, az életmódváltozás interiorizálódása egyenesen arányos a kliens aktív közreműködésével. A kis, de mélyen beívódó változás jelentősen többet ér, mint a látszólag jelentős, de felszínes változás. Az is kimondható, hogy a kliens aktív közreműködése a változásban egyenesen arányos a változás tartósságával.

         Ebből adódik, hogy a jó szociális munka alapvetően nem gondozó - ápoló, gondoskodó, hanem aktivizáló, tevékenységre sarkalló, munkáltató, mobilizáló szemléletű, és magában hordozza az alapvető gyógypedagógiai elvek, a - korrektív, kompenzáló, habilitációs és rehabilitációs szemlélet – ismeretét, és alkalmazásának képességét.

         Sokan a gyógypedagógiai szemléletet azonosítják a „fogyatékosság központú” gondolkodással. Ez a legkevésbé sem igaz. A gyógypedagógiai szemlélet saját eszköztárát alkalmazva perspektivitikus szemléletű.

         Állítom, hogy a segélyekre épülő, a szükségletorientált szociálpolitika, igazából szegénypolitika. Másra sem, jó, mint arra, hogy a kliens helyzetét egy még számára szűken elviselhető, nyomorúságos, de az életet nem veszélyeztető, relatív kényelmi állapotban konzerválja. A jó szociálpolitika ismérve, hogy a klienst kimozdítja a nehéz és szűkös, de számára relatíve kényelmes helyzetéből, és pozitív aktivitásra sarkallja. Ehhez körülményeket, eszközöket biztosít, de a jobb körülmények megteremtésének feltételeit (pénzt, élelmiszert, lakhatást) közvetlenül a kliens aktivitása teremti meg.

         Borsodban ezt úgy mondták az egyszerű emberek, „ne pénzt adjanak, mert az hamar elmegy, munkát, szerszámot, amivel mi teremtjük elő a pénzt, de érezzük az érte való fáradságot is”.

         A liberális szociálpolitikát az azt élvezők is „Bódvába öntött pénznek” illetve „kocsmáros szociális segélyezésének” tekintették. Az aktív szociálpolitika esélyt, reményt ad, a passzív csak konzerválja a nemkívánatos állapotot. A feltételek, követelmények, a kliensek aktív közreműködése nélkül nyújtott segítség többnyire értékét veszti.

         Különösen jó példa erre az a megoldás, amikor az önkormányzat vállalkozóval építteti a „cs” lakást, az abba beköltözők, néhány éven belül az összedőlésig lelakják, de ha a telket, az építőanyagot, és szakértő irányítót kapnak, és saját kezűleg kell rakni a falat, festeni, burkolni, teljesen más becsben lesz az elkészült lakás. Az ilyen lakásokat, amíg élnek, megóvják. Persze ez nem csak lakásra, de számos más dologra is érvényes.

         Hasonlóan nem látom megoldásnak a főként anyagi kiinduló okból veszélyeztetett gyermekek családból való kiemelését sem. A család aktív eszközökkel való megtámogatása, a pozitív motiválás és a szükséges büntetés együttes és következetes alkalmazása a gondozásba kerülők számát a felére, vagy az alá is csökkentheti. Egy sokgyermekes család életveszélyes lakásból hajléktalan szállóra, és gyermekotthonokba való költöztetése és ott hosszú ideig tartó gondozása nagyságrendekkel drágább, mint a lakhatás aktív eszközökkel való támogatása és szakértő szociális gondozó életmód vezetési segítségnyújtásának biztosítása. Persze ennek a segítőnek eszközre van szüksége a segítségnyújtáshoz, és bátorságra a szükséges intervencióhoz.

         Az eszköz jogokat és hatalmat, a bátorság vezetői személyiséget jelent az én értelmezésemben.

         El kell jutnunk arra a felismerésre, hogy bár sokat devalválódott a szerepe, a társadalom alappillére mindig is a család marad. Ha ebben a struktúrában, vagy akár csak egy elemében is probléma adódik, akkor is az egészet kell kezelni, ha az egészségesnek látszik, és a család az az egység, amit intervenciónk során a leginkább kímélnünk kell abból a szempontból, hogy ne verjük szét annak kohézióját.

        

         A jó szociális munka szervezett rendben folyik. A feladatot ellátó munkatársak, a besegítő speciális szakértők összehangolt, egymást erősítő tevékenységét a döntéshozóknak is támogatniuk kell. Egy – egy problémás család megsegítése szélesebb rokoni kör bevonását, környezetváltozást, területileg is szélesebb rálátást igényel. Megítélésem szerint, nagyobb területi egységet összefogva, lényegesen eredményesebb munkát lehet ezen a területen végezni.

         Végezetül kiemelném az egyházak, a vallás szerepét a szociális megsegítésben. Külön erőt tud adni a bajban lévőnek, ha képes olyan dolgokba is megkapaszkodni, amit a hideg ráció nem tud számára nyújtani. A hit egy olyan kapaszkodót jelenthet, ami már számos, nagyon mélyre süllyedt embert tudott kihúzni a „mocsárból”. Ha van igény, fogékonyság effelé a terület felé, azonnal ragadjuk meg az alkalmat, mert ennél biztosabb támaszt nehezen találhatunk.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.