Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aggodalmak az értelmi fogyatékosok gyógypedagógiájával kapcsolatban

2011.02.03

Aggódó gondolatok az értelmi fogyatékosság szakterületéről

         Gondolataimat illenék az értelmi fogyatékosság tudományos megismerésének történeti áttekintésével kezdeni. Itt említést kellene tennem az egykori befogadó kolostorokról, a megtalált „vademberkékről” és Frim Jakabról, Éltes Mátyásról, Náray Szabó Sándorról, Tóth Zoltánról, Ranschburg Pálról és a többiekről egészen a „mai” nagyokig, akik közül én önhatalmúlag emelem ki Sziklai Bélát, Illyés Sándort, Illyés Gyulánét, Gémesi Györgynét, Pantó Györgynét, Révay Györgyöt, Hatos Gyulát, Mesterházy Zsuzsát, és az én számomra különösen fontos csodálatos polihisztort, Göllesz Viktort. Tudom, hogy nagyon sok mindenkit kihagytam, most nem jutott eszembe stb. de nem is ez a dolgozatom célja.

         A témáról könyveket lehetne írni, és vannak, akik ezt meg is tették. Nekem erre képességem és időm sincs. A nagy egészből néhány számomra fontos gondolatot szeretnék rögzíteni, főként magam számára. Leírva azt a problematikát, ami szerintem szeretett szakmámat, telve pozitív szándékkal, rossz utakra vezérelte.

         Nem kétséges, hogy az értelmi fogyatékosság bizonyos súlyossági fok alatt segítségnyújtás nélkül, az élettel nem összeegyeztethető helyzetet eredményez, de e fölött a szint fölött, mindenképpen társadalmilag meghatározott, és minél feljebb megyünk a súlyossági skálán, tehát közeledünk az ép funkcióhoz, annál inkább lesz az. Bizonyos tudásszintű társadalmakban az enyhe sérülés fel sem tűnhet, de egy magas társadalmi tudásszintet követelő világban a kis diszfunkció is feltűnő, sőt a társadalmi beilleszkedést akadályozó tényező lehet.

         Sokszor emlegettük azt a tézist, aminek származása kicsit kétes, de igazsága nem vitatható, hogy egyes társadalmakat minősít az, hogy hogyan bánik a fogyatékosaival.

         A magyar gyógypedagógia a XX. század végéig elég tiszta utat járt be az értelmi fogyatékosok tipizálása, vizsgálata és terápiája területén, bár néhány érdekes demagóg kitérő azért ebben az időszakban is volt (pl.: organikus szemlélet túlhangsúlyozása, politikai diktátumok a szakma felé stb.) A XX. század vége felé borult fel, az addig világosnak tetsző szakmai diszciplína rendszer. A főként nyugati liberális körökből származó erős, és szerintem nem ritkán túlzó integrációs törekvések, és az ebből adódó a szakma fogalmi és tartalmi rendszerét is megújítani akaró szintén liberális alapú, ál humanista törekvések megzavarták az addig lineárisnak, és töretlennek tűnő szakmai fejlődést. Olyan, - fogalmak, elvek és módszerek hibás átvételéből, fordításából és alkalmazásából - bekövetkező tévutak jöttek létre, amik ma már a szakterület létét is veszélyeztetik.

         Azt hogy konkrétan mire gondolok, próbálom a továbbiakban kifejteni.

 

A klasszikus gyógypedagógiai tipológia debilis, imbecillis, idióta fogalmai, bár egyesek szerint pejoratív gúnyszavakká váltak, elég jól kifejezték és meghatározták azokat a csoportokat, amiket ezen a tudományterületen meg lehetett különböztetni.

Ezeknek a fogalmaknak a megváltoztatására már a kezdetektől törekedtek egyes mozgalmak. Maga az értelmi fogyatékos kifejezés is részben áldozatává vált ennek a törekvésnek, de mivel több évi kísérletezéssel sem sikerült találni helyette, még csak részben elfogadható, és esetleg kevéssé pejoratívnak hatót, túlélte ezt az időszakot. Helyére megpróbált befurakodni a „sajátos nevelési igényű” fogalom, de legfeljebb az iskolai közegben, és nagy politikai nyomásra talált némi teret magának, ez a fogalom, ami az értelmi fogyatékosság egy bizonyos szűk sajátossága alapján próbálja átfogni az ennél lényegesen szélesebb értelmezést és átfogóbb meghatározást igénylő területet.

         Már a kezdeti időkben, a debilisnél kicsit jobb helyzetben lévők meghatározására, a társadalmi követelmények szigorodása következtében jött létre a „határeset” vagy „határesetű”, esetenként mentálisan retardált, vagy retardált fogalom.

         Ezt követően változtak ezek a főként orvosi fogalmak egy kicsit pedagógiaibb, és szociálisabb megközelítéssel határesetű, enyhe fokban értelmi fogyatékos, középsúlyos fokban értelmi fogyatékos, súlyos értelmi fogyatékos fogalmakra. Ez a változás még nem hatott közvetlenül a szakmai kritériumokra, és a gyógypedagógiai szemléletünkre. Hamarosan enyhe, középsúlyos és súlyosra rövidültek a köznyelvben.

         A bajok ezután következtek be. A fogalmak valamilyen számomra teljesen érthetetlen okból leszűkültek, egy kizárólag pedagógiai értelemben értelmezhető fogalomrendszerre. Az eddigi fogalmakba vastagon belefért az értelmi fogyatékosságnak azon sajátossága, hogy az egész személyiségre kiterjedő, komplex és az is, hogy egy javítható, befolyásolható, de meg nem szüntethető állapot. Ezt régebben a WHO is így határozta meg. Ebből következett az, hogy minden értelmi fogyatékos vonatkozásában egy egész életre szóló megsegítésre készülhettünk fel, legfeljebb egyes szerencsésebb, enyhe értelmi fogyatékos bizonyos életszakaszában nem szorult megsegítésre, bár azt is kimondhattuk, hogy egy –egy krízishelyzet olyan demenciát okozhat az enyhéknél is, aminek következtében elmaradhatatlan a segítség, akár élethossziglan, de legalább átmeneti intervencióra van esetükben is szükség.

         A tanulási szempontú megközelítés eleinte elfogadhatónak tűnt. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a fogyatékosságot, mint a megismerési funkció sérülését fogtuk fel, és a megismerés és a tanulás rokon fogalmak, szakmai szempontból nem lehetett igazán kifogás. Még annak is örülhettünk, hogy differenciálódott a határeseti terület fogalomköre.

         A tanulási problémás gyerekek zavara azt jelentette, hogy egy tudás mennyiségi hiány, többletmunkával, pedagógiai segítséggel behozható és időleges, kezelhető.

         A tanulási zavar egy körülhatárolható a tanulási folyamatra erősen kiható deficitet jelent, ami az olvasás, az írás, a számolás, a figyelem, a koncentráció körülhatárolható és általában egy – két funkciót érintő zavara. Speciális gyógypedagógiai megsegítést igényel, de időben meghatározható keretben kezelhető, többnyire nem maradandó, hanem kompenzálható, vagy gyógyítható.

         A probléma a tanulásban akadályozottak fogalmánál jelentkezett. Ez nálunk szinonimájává vált a debilis, illetve enyhe értelmi fogyatékos fogalomnak, amely fogalmak valódi értelmi fogyatékosságot, javítható, de nem gyógyítható állapot jellegű elváltozást jelentett eredetileg. Nem lett volna ezzel gond, és a fogalom tartalma nem változott volna, ha a tanulást, mint megismerési funkciót értelmezzük, de a köznyelvben, majd a szakmai gyakorlatban is a tanulás megismerési funkciója helyett az oktatási, tanulmányi fogalomkörrel azonosult. Így a fogalom azt sugallta, hogy ez az állapot nem végleges és maradandó, csak az iskolás korra jellemző, és csak a tanulmányi tevékenységet befolyásolja. Így a fogalom tartalma egy iskolai pedagógiai problémává szelídült, és már a szakelmélet sem foglalkozott az állapot jellegével, és a gyógyíthatatlanságával, azt sugallva, amit a dilettáns orvosok régebben is többször mondtak a szülőnek: „a gyerek majd kinövi”.

         Ugyanakkor miután eltelt néhány év, megtapasztalhattuk, hogy ennek a populációnak megszűnt az iskolai időszak utáni társadalmi védettsége. Kicsit furcsa lenne a 60 éves Laci bácsinak a szakosított szociális otthonban azt írni a papírjára, hogy „tanulásban akadályozott”. Pedig azt tapasztalhatjuk, hogy ez a populáció az iskola utáni látszólagos integrálódás után, főként a hajléktalanok, a társadalmi perifériára kerülés illetve a szerencsésebbek „mentális retardáció” diagnózissal a szakosított otthonokba kerülés útján élik tovább az életüket.

         Attól, hogy a statisztika szerint társadalmilag integrálódtak, még a régen tanultak szerint értelmileg fogyatékosok, és nem a pejoratív megkülönböztetésük, csak a társadalmi védettségük szűnt meg.

         Ráadásul azzal, hogy problémájukat a komplex személyiségsérülés komplex gyógypedagógiai terápiájáról leegyszerűsítjük egy pedagógiai problémára, a későbbiekben mind az érintetteknek, mind pedig a társadalomnak nagy károkat okozunk. A hazai gyógypedagógia világszerte irigyelt komplexitása helyett egy részprobléma megoldásától teljes rehabilitációt várunk.

Sajnos így a mi munkánk nagyrészt kudarcra van ítélve, ráadásul a társadalom is számon kéri rajtunk az eredménytelenséget. Pedig ez nem a mi hibánk.

 

         Az értelmileg akadályozott populáció átfogja a középsúlyos és a súlyos értelmi fogyatékosság területét. Itt már nem a pedagógiában elsődleges kulturtechnikák megtanítása, hanem olyan alapvető, mások számára spontán elsajátítható ismeretek fokozottan algoritmizált megtanítása, cselekvési folyamatok, sémák gyakoroltatása történik, ami már egyszerre pedagógia és terápia. A fogyatékosok gyógypedagógiájának itt már nem lehetnének olyan anomáliái, mint az enyhe értelmi fogyatékosok esetében vannak, ha nem próbálkoznának teret nyerni ezen terület alsó mezsgyéjén egy új szakterület kialakításán fáradozó, valójában saját maguk számára teret nyerni akaró „szakemberek”, akik egy másik szakterület, (mozgásfogyatékosok) esetében alkalmazható eszköztár kizárólagossá tételével, próbálnak éket verni, az egyébként végre egységes, és az eszköztárat, mint alternatívát, jól használó, a területre szakosodott szakemberek világán.

         Ennek a szakterületnek a másik nagy problémája szerintem, hogy az iskolás kor után, a fogyatékos, különösen az értelmi fogyatékos emberek fejlesztésére specializálódott szakemberek helyett, egy teljesen más megközelítést alkalmazó, szociális és egészségügyi szakemberekből álló grémium veszi át a velük való munkát. Azt hogy az ő megközelítésük nem a legjobb, az igazolja, hogy a szociális intézményekbe kerülőknél az iskola után erős és folyamatos demenciát tapasztalunk. Sajnos az új szemlélet egyre kevéssé engedi a felnőtt értelmi fogyatékosok közelébe a gyógypedagógust, pedig Ő tudna ezekért az emberekért a legtöbbet tenni.

 

         Kicsit kapkodóan, és nem is teljes egészében kifejtve ezek a gondolatok, aggodalmak jutnak eszembe, ha a szakmám értelmi fogyatékosokat fejlesztő szakterületéről gondolkodom. Kíváncsi vagyok, hogy mások hogy látják ezeket a problémákat.