Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rendhagyó nekrológ egy még élő gyógypedagógusnak önmagáról

 Rendhagyó nekrológ egy még élő gyógypedagógustól önmagának

Kedves Barátaim!

Ne tessenek megijedni, még nem készülök halni, bár 60 év fölött és minimum 80 kiló túlsúllyal ez bármikor bekövetkezhet. Nem tudok az életemet veszélyeztető súlyos betegségről sem, bár ott bujkálhat bennem. Azt hiszem az ébresztette bennem ezeket a gondolatokat, hogy egy gyógypedagógus generáció fiatalabb korosztályához tartoztam, és sorra olvasom különféle fórumokon az eltávozottak neveit. Talán nem is a sértett önérzet hajt, hiszen munkatársaimtól, volt főiskolás, és volt fogyatékos tanulóimtól is számos, néha már érdemtelen köszönetet kapok töménytelen mennyiségben. Az jutott eszembe, hogy nem régen egy nagyhírű kollégám búcsúztatására kértek fel. Ugyan más elfoglaltságom miatt nem tudtam elvállalni, de bár jól ismertem, nem tudtam volna méltó képen felsorolni azt, amit tett. Nincs összeszedve sehol, hogy Ő mire volt büszke, és mi fájt Neki. A többi távozó is így járt, bár közülük legtöbb hivatalosan is megkapta valamilyen formában az elismerést, amiből én valahogy kimaradtam.

Talán azért, mert mindig sikerült rosszkor, rossz helyen lennem ebből a szempontból. Mikor az Értünk-velünk egyesületben közel két évtizedig én is ott voltam a munkában és együtt szerveztük a fogyatékos gyermekek kulturális programjait. Szép nyárutói balatoni napokkal, vagy kiskőrösi, salgótarjáni, és még számos programmal, és mellettem hullottak az elismerések, én más politikai nézetet valóként nem fértem bele a hivatalos elismerésbe, bár a kollégák elismerése valójában sokkal kedvesebb és meghatóbb volt számomra. Munkaközösség vezetőként is bőven kaptak a körömben hivatalos elismerést, nálamnál jelentősen kevesebbet tevők is, de volt, aki jobban figyelt Rájuk. Alapvetően helyesen tette. Ez volt a dolga, vezetőjük volt, nekem csak jó munkatársam. Sokat köszönhetek Neki. Miután az én politikai nézeteimet valló hatalom került a vezetésbe, már eszéükbe sem jutottak senkinek ezek a dolgok. Így azon kevés gyógypedagógus közé tartozom, akik, - szerénytelenül mondom – tettek le valamit az asztalra, hivatalosan soha nem kaptak elismerést. Persze a MAGYE, saját szakmai szervezetünk kitüntetett a kapható minden kitüntetésével. Kaptam Egyesületi munkáért kitüntetést, és Bárczi Gusztáv emlékérmet, de ez a szakma volt. A politika e téren valahogy megfeledkezett rólam. Sírjak, vagy örüljek, nem tudom. Legjobb, ha tudomásul veszem. De nem panaszkodni akarok. Bár ilyen őszinte pillanatban be kell vallani, fáj. De akik mellettem elmentek is számosan jártak így. Tisztességesebb volna értük pörölnöm.

Most azok a dolgok következnek, amit én beírnék saját nekrológomba. Fogalmazzunk úgy, amikre büszke voltam, és még ma is vagyok. Lehet, hogy a legtöbbre nem is emlékszik már senki. Akkor és ott többeknek voltak fontosak, azután túllépett rajtuk az idő. Legalább én leírom őket, vélhetően csak magamnak. Afféle összegzésként, hiszen tény, a pályám véget ért, ha az életem még folyik is. Önmagam döntöttem arról, hogy ezt befejezem, az életemről, úgy hiszem, az Úr dönt, és az Ő döntését hittel elfogadom.

Mi az amit, ha saját búcsúbeszédem írnám, elmondanék magamról, most főként szakmai szempontból? Megpróbálom leírni.

Teljesen más világból, a fizikai munka világából kerültem át a gyógypedagógiába, szerencsére nagyon korán. Köszönhető ez akkori csodálatos főnökömnek, igazgatómnak, Williger Józsi bácsinak, emberségének, emberismeretének, és varázslatos gyógypedagógusi attitűdjének. Hozzá kell tenni, hogy köszönhetem ezt akkori menyasszonyomnak, későbbi feleségemnek is, aki előbb tévedt egy picivel erre a pályára.

Az egykori Óbudai gyógypedagógia szentély, a Raktár utcai, majd később a Szellő utcai iskola kiváló szintér volt a tanulásra a nevelődésre, és az ott megforduló csodálatos emberek, és meghatározó gyógypedagógiai személyiségek egy fajta, soha meg nem változtatható szellemiséggel ajándékoztak meg. Itt formálódtam és képződtem ki. Nem volt rossz almamáter.

A tanulási időszak nem volt túl hosszú. Hamar megérkezett a csábítás, és az új gyakorló iskola a Damjanich utca volt a következő állomásom. Sziklai Béla bátyám, mint atyamesterem, kiválóan ismerte fel, hogy a munka világából érkezve ez az a terület, ahol a legtöbbet tehetek a szakmáért. A gyakorlati foglalkozás, később a technika tantárgy gyakorlatvezetője lettem, és röviddel később, mint fővárosi munkaközösség vezető, a továbbtanulás, és a „kisegítő-továbbképző iskolák” segítése, szakmai munkájuk összefogása és elméleti alapozása is a feladataim közé tartozott. A Bárczi Főiskola közelsége és az együttműködés, óriási lehetőséggel ajándékozott meg. Jól illett munkámba, később, másik atyai barátom Göllesz Viktor habilitációs, rehabilitációs szemlélete és munkásságának tanulságai. Munkaóra, gyakorlati foglalkozás, technika, továbbtanulás, habilitáció, rehabilitáció. Itt találkoztak a tudatomban, és soha többet szét sem választottam őket.

Itt készültek azok a publikációim, amikre ma is a legbüszkébb vagyok. Két olyan tankönyv, amit még több évtizedig használtak iskolatípusunkban, a 6-os és a 7-es technika könyvek. Hogy dagadt a szívem, mikor a nyomdából kikerülve először a kezembe fogtam ezeket, pedig nem tudhattam, hogy átélve rendszerváltást, több mint húsz évig élő tankönyvek maradnak.

A Gyakorló iskola, a Főiskolai kollégium és a Főiskola. Ez a hármas jelentette számomra az életet. Itt dolgoztam és szárnyaltam. Legalább is úgy éreztem.

Talán a hirtelen siker szállt a fejembe, talán volt bennem valami kisördög, de sikerült elrontanom a dolgokat, és hogy helyrehozhassam, többek tanácsára vidéken folytattam munkámat magammal víve családomat is.

Nem sokáig hagytak pihenni. Persze én is hagytam magam elcsábítani. Girincsen ismertem meg a vidéki bentlakásos intézmények világát, de ott sem sok időt töltöttem, hiszen hamar, szaktanácsadói megbízást kaptam. Közben az a megtiszteltetés ért, hogy legfontosabb szakmai szervezetünk, a MAGYE elnökségébe választott. Ami nem történt meg a „csúcson” Budapesten, az vidéken bekövetkezett. Itt értek az első szakmai elismerések a szakmától. A szaktanácsadói időszakom egybeesett az új tanterv bevezetésével. Kiképeztek a bevezetés segítésére, és sikerült a témával végigjárnom a megyét (Borsod-Abaúj-Zemplént) és az előadásaimba becsempészni a Pesten „felszedett” munkán alapuló rehabilitációs szemléletet.

Nem sokkal később „kaptam egy intézményt”. A Tornanádaskai intézmény igazgatója lettem. Ott elkezdhettem megvalósítani azt, amit addig csak elképzeltem. Sokat segített Göllesz Viktor és a Főiskoláról „megmaradt” ismerőseim, főként a MAGYE vezetése.

A rendelkezésre álló környezetben elkezdtünk, kollégáink együttműködésével egy sajátos intézményt kiépíteni. A mezőgazdasági lehetőségek kihasználásával a meglévő gazdasági épületekben és újak építésével intenzív állattenyésztést, földterületeinken növénytermesztést vezettünk be, de az ipar iránt érdeklődő tanulóknak lehetőségük volt karbantartó szakmunkásainktól ellesni a szakmájuk rejtelmeit.

Hogy legitimmé tegyük a dolgokat, a hozzánk hasonlóan gondolkodó Homoki intézmény vezetésével együtt küzdelmet kezdtünk a „kisegítő továbbképző iskolából” a speciális szakiskola létrehozására. Szerénytelenül írom, de ebben kiemelkedő szerepem volt. Így lettem a röviddel később létrehozott és már több intézményt, köztük a legnagyobbat, a Kőszegit is magába foglaló „Speciális Szakiskolai Egyesület egyik létrehozója, aminek szakmai alelnöke és úgy érzem akkor még a szakmai rész szellemi vezetője is voltam.

Közben az iskolák saját programokat dolgozhattak ki. Az „önfejlesztő iskolák” mozgalmában, nekünk különös szerencsénk volt, mert találkoztunk Tolnai Gyuláné pedagógiai innovátorral, aki rendelkezésünkre bocsájtotta ismert módszerét és mi átdolgoztuk a gyógypedagógiára. Ezt a módszert ötvöztük a munkára való felkészítéssel, illetve a korán elkezdett tudatos habilitációval és született meg, az akkor a szakmában országos hírű Tornanádaskai modell. Ennek létrehozását én vezettem, főként az én szemléletemre épült. Büszke vagyok rá, hogy számos intézményből jöttek hozzánk, vették át módszereinket, adaptálták, vagy csak csíptek belőle. Ez volt a Tornanádaskai intézmény működésének csúcspontja, életem egyik legsikeresebb időszaka.

Közben fokozott figyelmet kellett fordítanom az intézményben élő állami gondozott gyerekekre. A fogyatékosság, a szociális hátrány és az állami gondozás, gyakran párhuzamosan jártak együtt. 110 gyermek gyámja is lettem. Jól láttam, hogy az ő kiútjuk is a tanuláson és a munka megszerettetésén át vezet. Felfigyeltek erre a munkámra a különféle gyermekvédelmi szervezetek, és tagjaik közé csábítottak. Egy sajátos terület, a fogyatékkal élő állami gondozottak területének szakmai gazdája lettem. Mire megépültek első lakásotthonaink Tornanádaskán, és a Speciális sport és a speciális kulturális élet fontos szereplőjévé vált az intézmény, én meg az ezeket működtető szervezetek vezetőségébe kerültem ismét hatalmába kerített vándorösztönöm.

Látszólag minden ok nélkül, családi ösztönzésre intézményt és szakterületet váltottam. Az ország másik szegletébe a Vas megyei Rumba költöztem, és az ott működő, értelmileg akadályozottak intézménye vezetője lettem. Sok minden új volt számomra, és az intézmény hagyományai is igen erősek voltak. A sokkal súlyosabb gyerekek egy más szemléletet igényeltek, de hittem, hogy a tanulás sajátos formája és a munka itt is segíthet. Talán véletlen, hogy pont ekkor alakult át a „munkára felkészítő tagozat” egy új rendszerré, és tagozódott be a szakképzésbe.

Munkatársaimmal együtt elkészítettük a készségfejlesztő speciális szakiskola első szakmai tematikáit és közkézre bocsájtottuk. A szövő tematikát a hasonló intézmények több mint fele átvette, bár az intézménytípus sajátosságai még ki sem voltak dolgozva. Ennek elkészítése volt itt a fő célom. Közben létrejött Budapesten a Készségfejlesztő Speciális Szakiskolák Országos Munkaközössége, aminek vezetőjévé választottak. Igyekeztem mindenkinek segíteni, és a tanulásban akadályozottaknál szerzett tapasztalataimat kamatoztatva, adaptálni erre a területre. Szerencsére a Minisztérium is együttműködött velünk, és gyakorlatilag azok kerültek a később elkészülő törvénybe, amit mi kértünk.

Közben a MAGYE-ban is fontos feladatot kaptam. A szakterületen „gyütt-mentként” az értelmileg akadályozottak szekcióvezető helyettese lettem, ami a gyakran távollévő és főként a mély szakelméleti alapokat lefektető Hatos Gyula mellett, amolyan gyakorlati társ-szekcióvezetőt is jelentett. Ez vitathatatlanul azt jelentette, hogy bizonyos szempontból formálhattam a szakmát.

Közben az Értük-velük egyesületben az értelmileg akadályozottak kulturális életéért tehettem, mint vezetőségi tag.

A gyermekvédelem is formálódott. Kezdetben az értelmi fogyatékosokat a speciális ellátás körébe sorolták, ami sok félreértésre adott okot. Harcoltunk is ellene. Különleges ajándéka volt az Úrnak, hogy az új fogalmat, a különleges szükségletet én mondhattam ki először. Jelentős szerepem volt abban, hogy elkülönült a magatartási és pszichés zavarokkal küzdők speciális és a fogyatékkal élők különleges ellátása a gyermekvédelemben, bár a LOSZE gyermekvédelmi szakmai szervezet jóvoltából mindkét terület problematikájában elmerülhettem, hiszen az erről szóló szekciót tíz évig vezettem.

Mint ahogy legtöbb döntésemet hirtelen hozom meg, így a visszavonulásomról is hirtelen döntöttem. Mások ebben a korban még alkotnak, én hatvan közelében úgy éreztem, hogy szakmailag teljes volt az életem, sokat tehettem a dolgok jó irányba fordulásáért, a fogyatékos gyerekekért, és sokáig egyik meghatározó személyisége voltam szakterületemnek. Volt, hogy mindenki ismert, de ez a generáció már nagyrészt kikopott.

Még egy rövid időre a politika adott egy lehetőséget, hogy tehessek a szakmámért, hiszen Vas megye önkormányzati képviselőjeként a Szociális és gyermekvédelmi bizottság elnöke voltam. Sajnos a változások már nem segítettek abban, hogy itt teljes munkát végezhessek, és megvalósíthassam álmaimat.

Olvasgatom még a szakirodalmat, és próbálom itt-ott hallatni a hangom, de érzem, túllépett rajtam az idő. Azért büszke vagyok arra, hogy sokat tehettem a fogyatékos gyermekekért. Köszönöm Istennek, hogy erre a pályára vezetett. Köszönöm, hogy tehettem is, nem csak elviseltem.

Az emberek hivatalos háláját várni balgaság, hisz az nem mindig az érdemest éri, inkább azt, aki jó helyen van éppen, és ehhez magam vonatkozásában nem mindig volt tehetségem. Az elmúlók gyors felejtése érteti meg velem, hogy törvényszerűen ez lesz az én sorsom is. Talán nem is baj, mer gyarló szakemberként és persze emberként is többször hibáztam, sőt voltak bűneim, amikre nem vagyok büszke. Talán így jobb is, mert azok is felejtődnek.

Így magam állítottam egy pici, kevesek által olvasott saját fórumon emléket magamnak. Lehet, hogy önteltség, beképzeltség, de én gondolom, hogy ennyi kijár, hisz kinek jutok már én eszébe? Aki azt a szemléletet és módszert csinálja, vagy tanítja, amit én indítottam el, nem is tudja, hogy honnan a gondolat, és ez így jó.

Ennyi az én kis nekrológom még idő előtt. Van benne dicsekvés, büszkeség, és kicsi keserűség is, mert az idő elszaladt.

Ha majd úgy adódik, azért talán lesz, akinek eszébe jutok, Ha más nem, majd posztumusz…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.