Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Újabb gondolatok a közoktatás egyes problémáiról gyógypedagógus szemmel

Újabb gondolatok a közoktatás egyes problémáiról, a gyógypedagógia felől is szemlélve

         Az egyre gyakrabban megjelenő, panaszkodó és önmagát egyre rosszabbul érző pedagógusok írásait olvasgatva, panaszaikat szóban is hallgatva döntöttem el, hogy kis internetes oldalamon újból megosztom a gondolataimat azzal, aki erre kíváncsi.

         Idősödő pedagógusként, gyógypedagógusként azt tapasztalom, hogy nincs igazán új a nap alatt, legfeljebb a problémák természete változik kissé, illetve azok törnek most felszínre, amiknek várható bekövetkezését évtizedekkel ezelőtt meg lehetett jósolni, de a pedagógia rendszersajátosságai miatt most kerültek a felszínre. Mentálhigiénikusként pedig meg kell tapasztalnom, hogy a pedagógusok egy rendszer strukturális válsága következtében ismét nem a rendszer egészében, hanem megint az aktuálisan meglévő intézményben és annak létében keresik a hibát.

         Nem azért írom ezt, mert úgy gondolom, hogy az intézmény kiválóan működik, hiszen magam is látom, hogy számos alkalmatlan embert helyeztek olyan posztokra, ahol képtelenek ellátni azt a feladatot, amit rájuk bíztak és közülük nem kevesen belső ellenzékként , láthatóan tudatosan próbálják megakadályozni a rendszer működését, mert bár ebből élnek, mégsem értenek egyet vele, és így állnak bosszút az intézményen és jó néhány munkatársukon is.

Azt is el kell mondanom, hogy sajnos a pedagógus társadalmunk egy részének még mindig komolyan kontraszeláktált körei, saját alkalmatlanságukat politikai szerepvállalással próbálják leplezni, egyik vagy másik oldal mellett, és ebből adódóan megfelelő munkavégzés helyet „túlbuzogják” vagy „dezertálják” annak működését.

         Vénségemre tudom, hogy nem az intézmények, hanem a pedagógia állapota határozza meg a működés minőségét. Ami fura, nem is a pedagógusok „anyagi megbecsülése” az, ami annyira mérvadó, hiszen saját bőrömön érzem, bennragadva a prémiumév csapdájában, hogy a minimális infláció mellett, olyan jelentős béremelés ment végbe a szakmában, ami alapján az én egykori három diplomás igazgatói bérem 70%-a alig éri el a pályakezdő pedagógus jövedelmét, pedig amikor azt megállapították, még majdnem a duplája volt.

         Tehát nem a pénz az egyetlen motiváció. Tény, hogy egyesek akkor is megkerestek hasonló összegeket úgy, hogy saját munkájuk rovására egy csomó blöff túlórát számoltak el munkakörükbe tartozó feladatokért, vagy munkaidejükben szaladgáltak más intézményekbe pluszpénzt adó túlórákért, és nem zavarta őket a munka minősége, vagy az erkölcsiség.

         Én világ életemben kora reggeltől kora estig bent voltam az intézményemben, mint vezető, tehát ezt csak kívülről láttam. Sajnos azt meg belülről, hogy a pedagógus kollégák egy része képtelen volt megfelelően dokumentálni a munkáját, és ebben az „analfabéta” szintig jutottak, mert egy szó leírását is nehéz volt kicsalni belőlük. Hát ez ma nem működik, mert ezt nem lehet.

         Azt hiszem ennyi elvi és vezetési, vagy intézményes problémafeltárás bevezetésnek elég, bár ha ezt a témát választottam volna, több tíz oldalt is tele tudnék írni. Én most inkább a szakmai tartalmi diszfunkciókat elemezném.

         Az az írás, ami engem is inspirált, számtalan mondatában panaszkodott arról, hogy az osztályokban lévő és értelmi képességeik, vagy szociális állapotuk miatt nem oda való tanulók miatt képtelen dolgozni, és a gyógypedagógusok, gyakran, szerintem tévedésből a fejlesztő pedagógusok hiányát emlegette, és azt panaszolta, hogy a jelenlegi fenntartó nem biztosítja ezeket, illetve akik jönnek, azok nem oldanak meg semmit. A kolléganő panasza valószínűleg teljesen adekvát. Bizony kevés a gyógypedagógus, bár számuk megduplázódott, sőt még több a néhány évtizeddel ezelőttihez képest. Miért vannak kevesen tehát? Talán azért, mert annak idején, mikor az integráció problémája felmerült a nyugati példák alapján a közoktatásban, mi a rendszert rendszerben látó gyógypedagógus vezetők már akkor elmondtuk, hogy amellett, hogy ez a rendszer nem biztos, hogy beváltja a hozzáfűzött reményeket, ha ezt szakszerűen működtetjük, irdatlanul sok szakember kell majd hozzá, és rettenetesen drága lesz így a rendszer. Akkor kinevettek bennünket, hiszen az úgynevezett „hideg integráció” ami fejlesztés nélkül hagyta ezeket a gyerekeket valóban olcsóbb volt. Persze ez nem maradhatott fenn soká, hiszen a teljesíteni nem tudó, és önmagát a csoportjában idegennek érző gyerekek úgy érezték, hogy más nyelven, ismeretlen témákról beszélnek bennfentesek a környezetükben. Erre törvényszerűen feldühödtek, és agresszióval válaszoltak, ami nem engedett senkit nyugodtan és rendesen tanulni.

         Az integráció ezen formája sajnos kikezdte az egész oktatási rendszert, és mára már szinte gyógyíthatatlan sebeket ütött az oktatásunkon. Számunkra ez sejthető volt, de az okosok azt mondták, hogy „ha nyugaton működik, itt is működnie kell” , illetve „a szülök nyomására meg kell hajolnunk”. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy több nyugati országban láthattam nem csak a kirakatot, de a valóságot is. Láttam osztrák mintaiskolában, hogy ha senki sem látta a „problémás fogyikat” egy nem pedagógus felügyeletével kiemelve az osztályból játszószobába zsúfolták, ahol mindent tönkretettek, de volt pénz eszközpótlásra! Láttam holland alsó tagozatot, ahol ki volt írva, hogy „integrált iskola” de külön ajtón kellett bemenni a fogyatékosokhoz, és kis túlzással az integráció abból állt, hogy az elválasztó üvegajtón heti háromszor elhúzták a függönyt. Persze láttam sikeresebb gyakorlatokat, csak ott nem a mi terminológiánk szerint fogyatékosokat integráltak, hanem olyanokat, akiket mi soha nem választottunk külön!

         Aztán láttam valódi integrációt is, de inkább minta jelleggel, hatalmas pénzért, több pedagógussal mint gyerekkel egy osztályban. Persze azt is tudom, hogy ma is és ott is megoldják a szegregációt, sőt az a megoldás, csak nem illik, nem szabad róla beszélni. A mai időszak az, ahol egyre inkább látnunk kell, hogy egyes nyugati országban nincs köszönő viszonyban a valóság azzal, amit mondanak, hogy van. Na ezt én szépen meg is tapasztaltam, de ki hitt akkor nekem?

         Tehát a régi bölcs professzorom azon mondása hogy „azért nevelünk átmeneti időre külön osztályban, hogy később integrálhassunk a társadalomba” (Göllesz Viktor) az ma pont úgy érvényes, mint akkor volt, amikor még élt és ezt mondta. Bizonyság erre a ma pedagógusainak panasza, illetve az a tapasztalat, hogy az integrálva nevelkedő, a tanítási órákon kibírhatatlan, egy csomó gyerek jövőjét és továbbtanulását veszélyeztető, nem odavaló gyerek örökre kizárja magát a társadalmi integrációból, így a mondás úgy fordul, hogy integrálunk, hogy létrehozzunk egy antiszociális, szegregált társadalmi réteget, tönkretegyük a többi tanulót, és a tanárokat, keltsünk hangos elégedetlenséget, de akkor minek? Hogy megfeleljünk egy olyan nyugati elvárásnak, ami egyébként ott sem így van, csak ezt mondják?

         A következő segélykiáltás a gyógypedagógus hiány, illetve a meglévők nem mindig sikeres csodatételeinek elvárása. Pedig nem is olyan régen még tényleg csodákra voltak képesek a gyógypedagógusok. Mi volt a titkuk? Másoktól eltérően komplex módon tudták látni a gyereket. A problémák mögött egészen távolinak tűnő okokat is fel tudtak fedezni, és azok megszüntetésével, vagy gyengítésével sokat tudtak segíteni. A gyereket egyszerre látták biológiai, pszichológiai, szociális embernek, és a tudást befogadó alanynak. Nem csak módszereik voltak, de a mélyre látásukkal akár egy-egy gyerekre érvényes egyéni módszer megalkotására voltak képesek. Látták, tudták, hogy a részek összessége nem azonos az egésszel, és képesek voltak úgy részekre bontani gondolatban a gyermek pszichéjét és gondolkodását, a motivációit, hogy azokban megtalálva a problémát, azt orvosolva össze is tudták rakni.

         Tudták, hogy az ember nem gép, amit, ha szétszedünk, kicseréljük egy alkatrészét, és összerakjuk, jól működik, ha az embert trancsíroznák így az első vágások után jóvátehetetlen kár érné, és valószínűleg egy idő után meg is halna. Ez a módszer nem járható, csak elméletben, vagy úgy sem teljesen.

         Akkor voltak olyan polihisztor gyógypedagógusok, akik látták az egész gyógypedagógiát egyben. Ma az oktatók között vannak olyan zsenik, akik egy részt nagyon mélyen ismernek, de az egész átlátására képtelenek. Az analízis jól működik, sőt jobban, mint valaha, de a szintézisre nincs már képesség, azt nem is igazán tanítják a gyógypedagógusoknak.

         Ez olyan egy kicsit ferde hasonlattal, mint ha valakik egy elefántot megoperálnak, hogy meggyógyítsák, és víziló lesz belőle, mire összevarrrják.

         Ilyen gyógypedagógusokat hiába várnak, hogy csodát tegyenek, nem fognak tudni azt tenni!

         A hallgatók működőképes gyakorlat helyett, egy ideológia diktálta elméletet kapnak, az után azt várják, hogy használják azt. Van olyan tanár is, aki elmondja, különösen az, aki már dolgozott a gyakorlatban, hogy „amit tanít az hülyeség, de muszáj ezt tanítani”. Én éltem is dolgoztam is és tanítottam is olyan világban, ahol az ideológia volt a meghatározó. Tanították is mindenütt, de hála Istennek, nem a gyakorlati tudományba illesztve, azt megváltoztatva, hanem elkülönítve, és azt sugallva, hogy majd építsük be a gyakorlatunkba. (Mi persze ezt nem tettük, de ez más tészta!) A mostani demagógia sokkal veszélyesebb, mint az akkori. Ráadásul akkor csak az taníthatott bármit a szakmából, ha volt valamiféle gyakorlata a szakmában, a gyógypedagógiában. Ezt a németek „praktikumnak hívták” Diplomát sem adtak nélküle. Ma főként az tanít a felsőoktatásban, aki még soha nem próbálta, vagy alig próbálta a dolgot a gyakorlatban.(tisztelet a kivételnek!) Mit tanít Ő? Mire alapozva ? Értem én! Ő rávehető, minden ideológiával átitatott, a józan ember által átlátott butaság megtanítására. Most arra van szükség. Tényleg arra van?

         A gyógypedagógia mindég tudott üzenni a normál pedagógiának. Adott volt ez a lehetőség, hiszen, mint írtam a gyógypedagógus sokkal átfogóbban és mélyebben tudott belegondolni a gyermekek személyiségébe. Értette, hogy mi az ami egészen távoli agyi területeket tud megmozdítani a gyerekeknél, mint amit elsőre gondolunk. Tudta, hogy egy-egy tevékenység, egészen más funkciókra is kihathat, és ott eredményez komoly fejlődést. Számos dolgot nem, vagy nemcsak azért tanítunk, hogy a dolgot tudja a gyerek, lehet a megtanított dolog látszólag szükségtelen is, a pedagógiai transzfer hatása nagyon nagy. Most ilyenekről írnék néhány szót.

         Megdöbbentem, mikor kinevették Balogh Zoltán miniszter urat, mikor Kodály Országában azt merte mondani, hogy több ének óra kellene az iskolában. „Ennyi baj mellett még dalolgassunk?”  Azt persze nem tudták, hogy az igazi ének óra az ének-zene óra is! Azt sem, hogy a szolfézs, a kotta írás, vagy a szolmizálás milyen hihetetlenül jó hatással van olyan alapkészségekre, mint matematika, írás olvasás képessége, logikus gondolkodás, nem beszélve arról, hogy nem csak hallanák a fiatalok a zenét, hanem értenék is! (Már amit lehet!) A több ének- zene óra nagyon jól hatna tehát áttétes és terápiás módon is a gyerekekre, mint azt a sport és a testnevelés is teszi.

         A másik óriási hiány a mai iskolákból a manuális tevékenység, a munka tanulási szintű megismerése a gyakorlati foglalkozás, a technika megismerése és tanítása. Az egykori gyermekek megismerték a mindennapi életben használt alapanyagokat és megmunkálásuk alapvető lépéseit. Tudták mit jelentenek ezek. Közben jelentősen fejlődött a kézügyességük is. Pont a szétforgácsolt oktatás tette lehetetlenné ezeknek az ismereteknek a tanítását, mert nem volt világos ki finanszírozza, üzemeltesse a központi műhelyeket, amik most a KLIK rendszerében újra virágkorukat élhetnék! Ráadásul az anyagokkal és a legfontosabb műveletekkel való megismerkedés senkinek sem ártana! Nagyon megkönnyíthetné a pályaválasztást, mert már itt eldőlhet, hogy ha a szakmatanulás a cél, melyik anyag, munkatevékenység a szimpatikusabb. Pont a nehezen leköthető, problémás gyermekek számára volna ez fontos. Rá lehetne döbbenteni már gyermekkorban az ifjúságot, hogy akinek ez való, ma jó szakmunkásként jobban élhet, mint egy rosszul választott felsőfokú végzettséggel. Miért választana bárki szakmát, ha nem ismeri meg kis korban annak alapjait? Talán a mai „szereletlen bútorok” világában a csavarkulcs és a csavarhúzó használatának ismerete sem ártana senkinek. A munka megismerése, tisztelete ennek a tárgynak a komplexitását is igazolja. A gondolkodási transzfer és a nevelési transzfer, ami nagyon széleskörű is, átgondolandó!

         Tudom, hogy kicsit csapongó, és túl széles gondolatkört fog át irományom.  A legkevésbé sem tudományos dolgozat, csak egy nyugdíj közeli, ma semmittevésre ítélt pedagógus több évtizedes tapasztalatából született gondolat egyveleg az elolvasott bíráló cikkekre, írásokra, amik szokás szerint nem ott keresik a hibát, ahol van, és felvetik a problémát, de nem adnak rá választ.

Én itt megpróbáltam.